Ezen a weboldalon sütiket (cookie) használunk annak érdekében, hogy javíthassuk a felhasználói élményt és jobb szolgáltatást nyújthassunk. Rendben!
   

Babits Mihály Poe fordításaiból

2016-08-04 16:38:28

Babits Mihály Poe fordításaiból

 

75 évvel ezelőtt hunyt el Babits Mihály (Szekszárd, 1883. november 26. – Budapest, 1941. augusztus 4.) költő, író, műfordító, a Nyugat első nemzedékének tagja. Sok klasszikus fordítást is köszönhetünk neki, köztük Edgar Allan Poe különleges, misztikus történeteinek magyar változatait is. A Klasszik sorozat két Poe-válogatáskötetében (A fekete macska és Az elveszett lélegzet című kötetekben) hat Babits-fordítás szerepel: A hosszúkás láda, Az elveszett lélegzet, Ligeia, Morella, A perverzió démona, Történet a Rongyos-hegyekből. Ezekből adunk most egy kis ízelítőt.    

   

A legnotóriusabb balszerencsét is legyőzi végül a bölcsesség fáradhatatlan bátorsága – mint ahogy a legmakacsabb vár is megadja magát, ha az ostromló ébersége nem ismer lankadást. (...) 
– Te nyomorult!... bestia!... hárpia!... – mondtam a feleségemnek esküvőnk másnapján –, te fúria!... te böjti boszorkány!... te utolsó!... te moslékosdézsa!... te rezes arcú kvintesszenciája minden utálatnak!... te... te... – s itt lábhegyre állva, torkon ragadtam, és szájat szorosan füléhez illesztve éppen készültem kidobni ajkaim közül egy új és még sokkal kimondottabban szidalmazó jelzőt, mely ha elhangzik, bizonnyal végképp meggyőzi őt tökéletes semmirevalóságáról – mikor, rendkívüli borzalmamra és bámulatomra, váratlan fölfedeztem, hogy elveszett a lélegzetem. 

(Edgar Allan Poe: Az elveszett lélegzet. Babits Mihány fordítása. A teljes elbeszélés megtalálható a Klasszik sorozat Az elveszett lélegzett című kötetében.)

 

Mélységes, de nagyon különös rokonszenv érzésével néztem barátnőmre, Morellára. Évekkel ezelőtt véletlen vetett közelébe, s lelkem legelső találkozásunk óta oly tűzzel égett, amilyet mindaddig nem ismert; de nem Erósz tüze volt az, s keserűen gyötörte szellememet a fokozódó felismerés, hogy már meg sem tudom határozni szokatlan jelentőségét, sem kormányozni kiszámíthatatlan erejét. Mégis: találkoztunk; s a sors összekötött az oltár előtt; s én sohasem szóltam szenvedélyről, sohasem gondoltam szerelemre. Ő azonban kerülte a társaságot, s egyedül hozzám kapcsolódva, boldoggá tett. Csodálni való boldogság volt ez, álmodni való. 
Morella mélységesen művelt volt. Életemet merem rátenni: tehetsége magasabb rendű volt a közönségesnél – elméjének ereje óriás. Éreztem ezt, és sok dologban tanítványa lettem. De hamarosan úgy találtam, hogy pozsonyi nevelése folytán azokat a misztikus írásokat rakja elém, egész csomót, amelyeket általában a korai német irodalom puszta salakjának szoktunk tekinteni. Ez volt, el sem tudtam képzelni, mi okból, kedvence s állandó tanulmánya – s hogy idő folytán ez lett nekem magamnak is, a példa és szokás egyszerű, de hatékony befolyásának kell tulajdonítani. 

(Edgar Allan Poe: Morella. Babits Mihány fordítása. A teljes elbeszélés megtalálható Az elveszett lélegzett című válogatáskötetben.) 

 

„Ligeia meghalt; s én, szinte porba sújtva fájdalmamtól, nem bírtam ki tovább sivár lakásom magányát a Rajna borús és omló városában. Amit a világ gazdagságnak nevez, nem hiányzott nekem. Ligeia hozománya nagyobb volt, sokkalta nagyobb volt, mint amennyit közönséges halandók asszonyukkal kapnak. Így pár hónapnyi lankadt és céltalan bolyongás után megvásároltam s valamelyest kitataroztattam egy régi klastromot, melyet nem fogok megnevezni, a szép Angolország egyik legvadabb s legkevésbé ismert részében. Az épület sötét és komor fensége, a birtoknak valósággal elvadult képe s a sok idő szentelte méla emlék, mely e házhoz és birtokhoz fűződött, sok tekintetben hozzáillettek a teljes elhagyatottság érzéséhez, mely az ország e távoli és lakatlan tájára kergetett. De, habár a klastrom külseje, fali zöldellő omladozásában, csak kevés változást szenvedett, belül gyermekes perverzitással engedtem teret – s tán halvány reménnyel is, hogy enyhíti bánatom – oly fényűzésnek, mely különb volt, mint a királyoké. Ily kéjelgésekre szinte már legkorábbi éveimben bizonyos hajlam ivódott lelkembe, s most azok újra föltámadtak bennem, mintha megint gyermekké tett volna a bánat. (...)”

(Edgar Allan Poe: Ligeia. Babits Mihány fordítása. A teljes elbeszélés megtalálható Az elveszett lélegzett című válogatáskötetben. A könyv oldalán a Lapozz bele! rovatban a novella első oldalai is olvashatók. A Ligeia című elbeszélésből további részletek olvashatók ebben a korábbi posztunkban, melyben a történet 50 évvel ezelőtti filmfeldolgozásáról írtunk.)

 

Vagy ott állunk a meredély szélén. Borzadva pillantunk a mélységbe – émelygünk, szédülünk. Ott maradunk – magunknak sem tudunk számot adni, miért? Lassú fokozatain át az émelygésnek, a szédülésnek és a borzalomnak, megnevezhetetlen érzés fellegébe merülünk. Ez a felleg, még észlelhetetlenebb fokozatokon át, alakot ölt, mint a palackból szálló köd, melyből a szellem emelkedik az Ezeregyéjszakában. De ebből a mi felhőnkből a meredély szélén oly alak ölt testet, mely sokkal félelmesebb, mint bármilyen szellem, mint bármilyen mesebeli démon; s nem egyéb mégis, mint puszta gondolat, noha borzasztó, amely a borzalom gyönyörének élességével a velőt is megfagyasztja csontunkban. Csak egy gondolat: annak a gondolata, mik lennének érzéseink az esés zuhanó sodródása alatt ilyen magasságból; és ezt az esést, ezt a bukó megsemmisülést, éppen azért, mert a halál minden kísértő és szörnyű képei közül, melyek valaha felmerültek fantáziánkban, a legkísértőbbet és legszörnyűbbet jelenti – éppen azért most a legvadabb hévvel kívánjuk; s mivel értelmünk parancsolóan visszariaszt a meredély széléről, éppen azért annál mohóbban közelgünk felé. Nincs szenvedély, oly démoni módon türelmetlen, mint azé, aki egy szakadék partján borzadva így kéjeleg a zuhanás gondolatában. Kísérletet tenni csak egy pillanatra is a gondolkodásra annyi, mint elveszni kikerülhetetlen; mert a gondolkodás csak arra sürgethet, hogy vissza kell tartani magunkat: és, mondom, éppen ezért nem tudjuk magunkat visszatartani. Ha nincs baráti kéz, hogy megakadályozzon, vagy ha nem sikerül valami hirtelen és utolsó kísérlet visszarántani magunkat s hátat fordítani a mélységnek: ledobjuk magunkat, és összezúzódunk. 
Akárhogy vizsgáljuk ezeket és a hasonló cselekedeteket, azt találjuk, hogy egyedül csak s kizárólagosan a perverzió szelleméből származnak. Csupán azért követjük el őket, mert érezzük, hogy nem kellene. Ezentúl vagy emögött nincs semmi érthető princípium; s valóban az ősellenség egyenes ösztönzésének hihetnők ezt a perverzitást, ha nem tudnók, hogy alkalomadtán ugyanez szolgálatára lehet a jó ügynek is.
 

(Edgar Allan Poe: A perverzió démona. Babits Mihány fordítása. A teljes elbeszélés megtalálható Az elveszett lélegzett című válogatáskötetben.)

Tartalomhoz tartozó címkék: blog klasszik
Keresés az oldalon
Kiemelt termékek
2.450 Ft 1.960 Ft
3.450 Ft 2.760 Ft
4.950 Ft 4.455 Ft
2.950 Ft 2.360 Ft